A régi Havanna csillogása
A második világháborút követő években Havanna volt Latin-Amerika „fényűző bűnbarlangja” – nem hivatalosan a Karib-tenger Las Vegasa. A ’40-es és ’50-es években amerikai tőkések, hírességek és a maffia képviselői özönlöttek ide. A Hotel Nacional de Cuba, Riviera, Tropicana és más ikonikus helyszínek nemcsak szórakozási, hanem pénzmosási és befolyásszerzési pontokká váltak.
A kaszinók nem csupán játéktermek voltak, hanem politikai és gazdasági hatalomépítés terepei, ahol a háttéralkuk ugyanúgy pörögtek, mint a rulettkerekek.
A forradalom kaszinóellenes hulláma
1959-ben, Fidel Castro és a forradalom győzelmével radikális irányváltás következett. A kaszinókat az új rendszer a kapitalista romlottság szimbólumának tekintette. Többségüket bezárták, államosították vagy átalakították szállodává és állami intézménnyé.
A kaszinóvilág fizikai jelenléte ugyan megszűnt, de az emléke és mítosza tovább élt – a népmesék, titkos történetek, és a nosztalgikus visszaemlékezések szintjén. A forradalom ezzel nemcsak egy iparágat, hanem egy kulturális korszakot is lezárt.
Titkos partik és nosztalgiaszobák
Bár Kuba hivatalosan nem engedélyezi a szerencsejátékot, időről időre felbukkannak történetek zárt körű magánpartikról, ahol a játék asztalok köré szervezett estek – különösen diplomáciai vagy vállalati eseményeken – kvázi-kaszinó élményt nyújtanak.
Egyes felújított szállodák – például a Hotel Habana Riviera vagy a Nacional – fenntartanak nosztalgikus „kaszinószobákat”, ahol a dekoráció, a világítás és a berendezés szándékosan idézi meg a forradalom előtti hangulatot, még ha kártyalap sosem kerül is az asztalra. Ezek az enteriőrök turisztikai látványosságként működnek, de mélyebb jelentésük a múlt feldolgozásában rejlik.
Kulturális kettősség: bűn vagy örökség?
A kubai társadalomban a kaszinókörnyezet megítélése ambivalens. Egyrészt a forradalom tanításai szerint a szerencsejáték a kizsákmányolás és a külföldi beavatkozás egyik formája volt. Másrészt egyre többen tekintenek vissza a kaszinók fénykorára kulturális örökségként, amit érdemes lenne újraértékelni – legalább művészeti vagy történeti szempontból.
Színházi darabok, dokumentumfilmek és könyvek dolgozzák fel a korszak kaszinóit, és a kollektív emlékezet egyre kevésbé elutasító, sokkal inkább kíváncsi, nosztalgikus – sőt, helyenként büszke.
Újrakezdés a horizonton?
Az utóbbi években Kuba – korlátozott módon – újra megnyitotta kapuit a külföldi tőke és a turizmus előtt. Egyes szakértők szerint a kaszinók kérdése is újra terítékre kerülhet, nem mint fő iparág, hanem mint luxusszolgáltatás, erősen szabályozott formában.
Ez nem feltétlenül jelentene visszatérést a múlt árnyékos korszakához, hanem a történelmi súlyokkal való szembenézést, és azok új kontextusba helyezését. A kérdés már nem az, hogy lehet-e kaszinó Kubában, hanem az: milyen kaszinó lehet egy olyan országban, ahol az ideológia és a múlt öröksége még mindig minden döntés árnyékában ott van?
Összegzés
Kuba kaszinói nem tértek vissza – de soha nem is tűntek el teljesen. A forradalom utáni tilalom, a szimbolikus pusztítás, majd a lassú kulturális rehabilitáció mind azt mutatja: a kaszinók a nemzeti identitás egy ellentmondásos, de kitörölhetetlen fejezete. A kérdés már nem nosztalgia vagy újrakezdés – hanem, hogy a kettő hogyan létezhet együtt a jövő Kubájában.
