Amikor a város alszik, a kaszinó még mindig lélegzik. Halkabban, lassabban, de nem kevésbé intenzíven. A füst leülepedik, az italok langyosak, a székek nyikorgása már nem éles, hanem tompa. A pókerasztaloknál ekkor kezdődik az, amit a krupiék csak így hívnak: „a hajnal pereme.”
Ez nem egy hivatalos kifejezés. Inkább egy érzés. Egy rezdülés a levegőben. Egy finom feszültség, amit csak azok ismernek, akik az éjszaka legvégét is átélték a posztó felett.
A csend más minősége
Egy krupié, aki tizenöt éve dolgozik egy belvárosi pókerteremben, így fogalmazta meg:
„Az első leosztások zajosak, kapkodók. De hajnalban minden mozdulat lassabb. A játékosok már nem egymás ellen játszanak – hanem valami belső csend ellen.”
Az utolsó körök már nem a lapokról szólnak. Addigra mindenki elfárad, lecsupaszodik. A póker ilyenkor már nem taktika, nem pszichológia – hanem tükör. A tekintetek őszintébbek. A blöffök halkabbak. A zsetonok csattanása súlyosabb.
A krupié, aki lát – de nem beszél
A krupié nem játszik, de mindent lát. Ők azok, akik végignézik ugyanazokat az arcokat hosszú órákon át. Látják, ki mikor kezd el rángatni az ujjával, ki néz félre, amikor gyenge a keze. De hajnalban már nem ez a fontos.
A tapasztalt osztók tudják: az utolsó körök nem a győzelemről szólnak, hanem arról, ki tud még maradni. Ki bírja tovább. Ki az, aki nemcsak a többi játékost akarja legyőzni, hanem a saját kifulladását is.
„Hajnalra nem marad pókerarc. Csak arcok.” – mondta egyszer egy idős nő, aki három különböző kaszinóban is dolgozott már, három országban.
Megfáradt zsetonok, megtört tekintetek
Az utolsó órákban a zsetonok mozgása lelassul. Már nem dobálják őket könnyelműen. Az emberek szinte kérdezés nélkül dobnak be, mintha csak be akarnák fejezni a történetet. A játék ilyenkor már nem esemény, hanem lezárás.
Néha beáll egy hosszú, csendes leosztás, ahol senki sem szól. A krupié oszt, az arcok mozdulatlanok, és az egész terem úgy tűnik, mintha visszatartaná a lélegzetét. A golyók a rulettben már nem zengenek. A gépek sem játszanak dallamot.
Csak a posztó, a kártyák és az idő, ami lassan kifut.
Távozók és maradók
A hajnal előtti utolsó körök gyakran olyanok, mint egy szűrő. A legtöbben felállnak – fáradtan, kiürülve. Egy-két játékos még marad, de ők már nem az este részei. Ők a következő nap árnyékai. Egy másik történet kezdete.
A krupiék pontosan tudják, ki az, aki hajnali négykor is még csak most jön bele, és ki az, akinek már csak a teste ül ott, a lelke régen hazament. Ezeket a különbségeket nem tanítják – érzik.
És amikor felkel a nap
A kaszinó világosodni kezd, de nem természetes fénnyel – hanem takarítók mozdulataival, műszakváltásokkal, új kávéval. A krupié leteszi a paklit. Egy mozdulat, amit már ezerszer megtett – de hajnalban mindig más súlya van.
A játék véget ért. A csend újra normává válik. És a krupié, aki az egész éjszakát végigfigyelte, csak ennyit mond, miközben lehajtja a fejét:
„A legőszintébb leosztások mindig a végére maradnak.”
