A blackjack-asztalok körül mindig van feszültség. Az osztó keze halkan suhan, a lapok egy pillanat alatt változtatnak sorsokat, és minden vendég ugyanazzal a céllal ül le: elérni a huszonegyet.
De a huszonegy nem mindig győzelem. Sőt – néha épp a veszteség jelképe. Vagy a vágyé. A vissza nem fordítható pillanaté. A döntésé, amit nem lehet visszavonni. A Casino Chronicles egyetlen este alatt 21 ember történetét figyelte meg egy közép-európai kaszinó blackjack-teremében.
És egyikük sem nyert – mégis mindegyikük vitt magával valamit.
1. A fiatal nő, aki titokban sírt minden vesztés után
Harmincas, decens öltözék, csendes jelenlét. Minden lap után hátradőlt, és megvakarta az állát. De amikor bukott – és gyakran bukott – elfordult. Egyszer sem szólalt meg. A takarító szerint a mosdóban mindig leöblítette az arcát. Könnyeket, vagy valami mélyebbet? Nem tudni.
2. A férfi, aki mindig egy gyűrűt pörgetett játék közben
Soha nem játszott nagy tétekben. A gyűrűt – vastag, kopott, arany – minden húzás előtt megforgatta az ujján. Mintha ezzel próbálna valamit visszahozni. Egy szokást. Egy személyt? Az este végén a gyűrűt zsebre vágta, a zsetonjait nem váltotta vissza.
3. A pár, akik sosem játszottak együtt
Egymás mellett ültek, de mindig külön fogadtak. Soha nem beszéltek játék közben. Egy mozdulatból, egy arckifejezésből lehetett látni: valami volt közöttük – de nem most. Talán régen. A lapok közt talán az emlékeket keresték, nem a győzelmet.
4–17. Tizenhárom arc, egy történet: a rutin
Ők azok, akikről a krupiék azt mondják: „már itt voltak, mielőtt még a kaszinó megnyílt volna.” Csendesek, fegyelmezettek, nem örülnek, nem szomorúak. Minden mozdulatuk automatizált. A 17. veszítése után sem látszik semmi. De a zseton mozgása… az mindig elárul valamit.
18. A férfi, aki minden kártyát megköszönt
Minden lap után biccentett. Néha halkan annyit mondott: „köszönöm.” Nem a krupiénak. A lapnak. A sorsnak. Valaminek. Minden veszteség után elnézést kért – magának? Vagy annak, aki miatt ott volt?
19. A krupié, aki ismerte a játékosait – de nem ismerhette őket igazán
Fegyelmezett, udvarias, pontos. De amikor senki nem figyelt, néha ránézett egy-egy vendégre úgy, mintha kérdezne. Valamit, amit sosem lehet kimondani az asztalnál. „Miért vagy itt valójában?” – ezt kérdezte a pillantása.
20. A férfi, aki egyetlen leosztás után felállt
Leült, feltett egy közepes tétet. Kért egy lapot. Huszonegy lett. Nem ünnepelt. Csak bólintott, zsebre vágta a zsetonokat, és kisétált. A biztonságiak szerint soha többé nem tért vissza.
21. Te
Talán te is ültél már ott. Egy zöld posztó felett, csendben. Talán nem a pénzért. Talán nem is a játékért. Hanem valamiért, amit még te sem tudtál megfogalmazni. Egy gondolatért, egy érzésért, egy arcért a túloldalon. Egy pillanatért, amikor úgy érezted, hogy valami történik – de senki más nem veszi észre.
Mert a huszonegy nem a győzelem száma.
A huszonegy a döntés száma. A határé. A ponté, ahonnan nincs tovább, csak vissza.
És ez a 21 történet – bármilyen különböző is – ugyanoda vezet:
nem minden leosztás a nyerésről szól. Van, amelyik csak megmutat valamit.
Magadról. Másokról. A csöndről két lap között.
