A kaszinó sosem alszik. A fények vibrálnak, a hangok ismétlődnek, a gépek zúgnak – mintha a külvilág már régen megszűnt volna. És néha, egy-egy ember valóban eltűnik benne. Nem szó szerint, nem testileg. Hanem valahogy… másképp.
Ez a történet nem hivatalos. Nincsenek róla jelentések, neveket nem ismerünk. A biztonsági kamerák mégis őrzik a nyomait. A takarítók még ma is emlegetik. A krupiék suttognak róla, ha elég csendes az éjszaka. Egy férfiról szól, aki egyszer betért a kaszinóba – és soha nem ment haza.
A belépés – névtelenül
Késő őszi este volt, amikor megérkezett. A dzsekijén még ott csillogtak az esőcseppek. Nem volt feltűnő: egy középkorú férfi, sportcipőben, fáradt tekintettel. Nem kért italt, nem keresett társaságot. Egyenesen a sarokban álló, régi típusú nyerőgéphez sétált, és leült.
Ez a gép nem tartozott a modern, csillogó kategóriába. Nem kínált extrabónuszt, nem játszott zavaró dallamokat. Csak forgott, kattogott, és újraindult. Mint egy rituálé, amit senki sem kérdőjelez meg.
Napok vagy hetek? Az idő torzulása
Kezdetben senkinek sem tűnt fel. Vannak vendégek, akik órákat ülnek egyetlen gépnél. De ez a férfi más volt. Soha nem állt fel. Csak játszott. Hajnali 3-kor is. Kora délután is. Egy takarító azt mondta, egyszer látta, hogy hajnalban lehunyta a szemét a gép előtt, de a kezében még ott volt az érme.
A biztonságiak figyelték. Nem avatkoztak be – a viselkedése nem volt agresszív, nem zavart senkit. Nem kért semmit, nem panaszkodott, nem váltott szót senkivel. Csak ott volt. Állandóan.
Idővel már csak „a gép embereként” emlegették.
A gép, ami sosem hibázott
Érdekes módon a gép sosem romlott el. Nem volt karbantartási jegyzőkönyv róla abban az időszakban. A villogó fények mindig működtek, a hangok mindig ugyanúgy szóltak. Mintha a férfi jelenléte tartotta volna életben a rendszert. Vagy fordítva?
Volt, aki esküdött rá, hogy a gép éjszakánként máshogy viselkedik, ha ő játszik. Más ütemben forog, halkabban zúg, és mintha… figyelne.
Aztán egy nap nem jött többé
Nem volt jelenet. Nem volt viharos távozás. Egy reggel egyszerűen nem ült ott. A gép üresen állt. A személyzet eleinte csak vállat vont – talán végre hazament. Talán elfáradt. De a következő nap is üres volt. És azután is. A gép viszont továbbra is működött – de már nem volt ugyanaz.
Akik leültek elé, azt mondták, furcsa érzés kerítette hatalmába őket. Mintha valaki még mindig ott lenne. Egyesek szerint a kijelző néha olyan számkombinációt dobott ki, amit lehetetlen volt kiszámolni. Mások szerint egyszer magától indult el, hajnalban, amikor senki nem volt a teremben.
A kaszinó, ami nyel
A történet sosem került a nyilvánosság elé. Nem volt rendőrségi ügy, nem keresték a férfit hivatalosan. Talán senkinek nem tűnt fel az eltűnése – kivéve azt a kaszinót, amely, mintha csendben eltemette volna.
De azok, akik abban az időszakban ott dolgoztak, ma is másképp néznek a nyerőgépekre. Mintha nemcsak gépek lennének. Hanem kapuk. Csatornák. Időnyelők.
És néha – nagyon ritkán – amikor a fények megvillannak, és a zajok hirtelen elhalkulnak, úgy érzik, mintha valaki még mindig ott ülne. Csak nézi a kijelzőt. Mozdulatlanul. Csendben.
Várva valamire, ami talán sosem jön el.
